Jubileumi szakmai est, 10 év néhány gondolat

Nézem a már kívülálló, csupán az adminisztrációt segítő, azt is csak ellenőrző szemével.  De olyan szívvel, amit mindig is visszahúz valami.  Ezt a valamit keresem.  Mi is lehet ez?

A sportolók, edzők, akik befogadóak, legyen az edzés, versenyzés, szervezés vagy egy rendezvény? (Ha hetente háromszor jársz edzeni – szuper, mert egyre hasznosabb tagja leszel a csapatnak – ha évente egyszer-egyszer letévedsz – szuper, hogy újra látnak, és hívnak, járj ismét rendszeresen, látod milyen jó ez, nem hiányzik?)

A sportvezetők, akik csapatokat hoznak létre, képviselnek, edzéseket szerveznek és vezetnek, egyesületet működtetnek, mindezt többnyire a sportolás puszta öröméért? 

A sportdiplomaták és segítőik, akik szinte már rendszeresen szerveznek Hazánkban világversenyeket, szárnyalják túl a saját rekordjainkat, képviselik a Szövetséget a legmagasabb nemzetközi szinteken, és vívnak ki országos és egyéni elismeréseket?

Vagy talán a sárkányhajó sport egyszerű szépsége, harmóniája, természetközelsége?

Keresem tovább, hiszen itt, a sárkányhajós közösségben van valami.  10 év hosszú idő, és ez a valami nem tűnt el – holott a világunk nem éppen dicső korszakát éli.  Járvány járja a világot, bezárult, lezárt, a veszélyhelyzet, a korlátozás, a karantén elcsépelt szavak lettek.  Az életkörülményeink, értékeink észrevétlenül végveszélybe kerültek.  Szögesdróttal és törvényekkel kell védekezni, ami létszükség, de kevés. Így aztán bekúszik a kérdés – magunktól ki ment meg minket?

És erre láttam itt egy esélyt: mi magunk. 

Ez az ami ebben a sportban, közösségben, vezetőkben megvan: a töretlen hit az értékeinkben (és azok érvényesítése tűzön-vízen át), a tenni akarás és nem utolsósorban a cselekvés. 

Amikor 2020-ban, a járvány kellős közepén kérdeztem Járosi Pétert, hogy a sárkányhajó sport hogyan vészeli át ezt az időszakot, amikor ugye nemhogy versenyezni, sportolni, de emberek közé menni se nagyon lehetett, teljes természetességgel és természetesen igen határozottan közölte: hogyhogy hogy? Edzünk, kihagyunk két helyet, hogy ne köhögjék össze egymást, készülünk, és ahogy lehet, szervezzük a versenyeket. 

És így is történt.  

Így amikor a költő Nagy László következő kérdésén töprengtem ebben a csúfos időszakban, vagyis hogy

„S ki viszi át a fogában tartva a szerelmet a túlsó partra?”

Itt kaptam meg a választ.

Hát mi, saját magunk. Majd Péter és Laci a hajóba parancsol (még lehet elvitatkoznak kicsit, hogy melyikük kormányozzon és melyikük húzza a rövidebbet, pontosabban rövidebb lapátot), majd Rita megragadja a dobverőt, Andi kipipálja az utolsó beszállót is, aztán hajrá..! Irány a túlsó part!